Az ikrek.

1957.  őszén Tökölön töltették velem az időt. Nem valami őszi üdülés vetett oda, a rendőrség gondoskodott akkor rólam. A tököli Közbiztonsági Őrizetes tábor minden volt csak nem üdülőhely. Az őrök durvasága, az embertelen elhelyezés, a víz és élelem hiány, mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy kellemetlen élményeim maradjanak onnan. Mégis a jó társaság, az azonos gondolkodású emberek együttléte olyan emlékem maradt, amely későbbi életem meghatározó tényezője lett.

A tábor egy volt katonai laktanya épületébe került elhelyezésre. A laktanyát az ötvenes évek elején szovjet mintára építették,  többet is lehetett látni ebből a típusból. Egy hosszú folyosó két oldalt kis szobákkal. A folyosó egyik végén egy nagyobb ablak, a másik végén egy nagy terem. A három emeletes ágyakból, több mint háromszáz, a nagy terem mögött egy kisebb szoba nyolcvan fekvő- hellyel. Három emelet épült ilyen beosztással. Az ország területén vagy huszonöt ilyen laktanya készült, hát az egyik az ötvenhatos forradalmárok, nemzetőrök, munkástanács és nemzeti bizottsági tagok őrizetes helye lett. Sokan kerültek innen bitóra, hosszú börtönbüntetésre vagy szabadlábra rendőri felügyelettel.

Én is itt éltem akkor, az említett nagyszoba mögött a kisebben laktam. Közvetlen a kisszoba bejárat előtt az egyik háromemeletes ágysor alsó szintjein két, ötven-hatvan év közötti ember lakott. Állandóan együtt voltak. Megosztották a havonta kapott két és félkilós csomagjaikat, együtt főztek kockacukorból karamell teát, és amikor már speizolni (belső bevásárlás, csak saját keresetből lehetett élelmiszert, tisztálkodó szereket venni) is lehetett, vásárlásaikat együtt állították össze. Egy kiló szalonna, egy kiló kolbász, egy kiló háztartási keksz. 200 Munkás cigaretta. Kéthetente ez volt mindig a rendelésük. A megrendelés előtt hosszan tanácskoztak, mert az ilyen fontos dolgot nem lehet csak úgy elkapkodni, de végül mindig csak ezt vásárolták. Érdekes jelenség volt, hogy a speizolás előtt mindenki hosszasan tanakodott a rendelésről, de végül mindenki a jól bevált praktikum mellett döntött. A nem dohányzók is rendeltek cigarettát, mert azt jól be lehetett cserélni élelemre. A külkereskedelemben később ezt a módszert cserearány javításnak nevezték. Lehet, hogy a külker vállalatoknál is volt néhány „sitis”?

De térjünk vissza a mi két emberünkre. Mindenki azt hitte, hogy testvérek vagy közeli rokonok, mert mindig együtt voltak, szinte elválaszthatatlanul. Ikrek volt a gúnynevük. Valódi nevük még csak nem is hasonlított egymáséra. A testesebb férfit Halpert Józsefnek -a vékonyabbat Vészi Istvánnak hívták. Egyszer egy hipis (tiltott eszközök utáni kutatás) alkalmával egymás mellett álltunk és a kutatás két órája alatt, a megalázó helyzet ellenére jól múlattunk, mert politikai és rendőr vicceket sugdostunk egymásnak. Így kezdődött barátságunk.

Amikor megtudtam, hogy földik vagyunk, nagyon megörültem. Halpert bátyám a BSZKRT asztalosa volt, Vészi Pista lakatosként, valamelyik csepeli gyárban dolgozott. Mindketten munkástanács elnökök voltak saját üzemükben. Meg voltam győződve, hogy több éve barátok  A húszas-harmincas évekből meséltek különböző történeteket. Történeteik középpontjában mindig valamilyen verekedés állt. Ki, hol és mikor kapott egy pofont, melyik kultúrotthont, ki verte szét?

Egyszer aztán kifaggattam őket múltjukról. Érdekes volt az a megfigyelés, hogy Halpert József lakhelyeként mindig Pestszenterzsébetet -, míg Vész Pista visszaemlékezésében, Pesterzsébetet mondott. Mintha nem is ugyanabban a helységben laktak volna. Igen elálmélkodtam történetükön.

Mindketten 1905-ben születtek. A húszas évek legelején lettek segédek annál a kisiparosnál, ahol a szakmát tanulták. Halpert József mestere egy világháborús rokkant szakaszvezető volt. A frontharcosok dühével szidta a hátországot, a papírtalpú bakancsot gyártó tőkéseket, akik mindig zsidók voltak. Sánta lábát nem tudta pótolni háborús győzelem, így mindent szidott, ami nem a fronton történt. Mivel akkor sok frontot megjárt katona így gondolkodott, könnyű dolguk volt a Ébredő Magyaroknak, nagyon gyorsan növekedett létszámuk Erzsébeten is. Halpert bátyám asztalos mestere is igen hamar megtalálta az utat hozzájuk. Mesterrel ment a segédje is.

Vészi Pista bátyám lakatos mestere is megjárta a frontot. Ő azonban korábban egy nagy gyárban volt szakszervezeti ember. Ő a háború nyomoráért a nemzetközi tőkét tette felelőssé. Amikor visszajött a frontról korábbi munkahelye bezárt, így hát kiváltotta az ipart, és lakatos mesterként javította az erzsébeti kisemberek zárjait, sparheltjeit, olcsó fűrészporos dobkályhákat is gyártott. Nagy volt a kellettje abban az időben. A lakatosmesterünk lett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik pacsirtatelepi alapszervének aktivistája. Természetesen segédje is vele ment.

Visszaemlékezéseik arról az időről szóltak, amikor Halpert József az Ébredő Magyarok egyik fiatal tagja volt, míg Vészi István a Szociáldemokraták pártjában tevékenykedett.

A húszas években kiélezett harc folyt a jobboldali és a baloldali szervezetek között. Az Ébredők rendszeresen szétverték a „hazátlan bitangok” gyűléseit, akik viszont létrehozták „Rendező gárdájukat”, amit állítólag br. Stromfeld Aurél vezérkari ezredes” - a vöröshadsereg volt vezérkari főnöke - szervezett meg. A rendező gárda először csak védte a gyűléseket, később - legjobb védelem a támadás jelszavával - maguk is eljártak jobboldali gyűléseket szétverni. Ez a harc kíméletlenül folyt egészen a szovjet megszállásig. A különbség csak annyi volt, hogy az Ébredőket felváltották a nyilasok, a szociáldemokratákhoz csatlakoztak mindazon erők, amelyek valamilyen szinten, a béke pártján voltak. Ez volt a pofonok történetének alapja.
 
Halpert József hamar otthagyta az Ébredőket, falusi gyerek lévén a katolikus egyház jelentette a megoldást. Az EMSZO egyházi vezetés alatt álló szervezet egyik vezetőségi tagja lett a Szabótelepen. Vészi István az Újmunkás Otthonban lévő szervezet aktivistája lett. Mindkettő látásból ismerte egymást a verekedésekből, de ellenségek lévén a lakatos szentfazéknak tartotta Halpert Józsefet, míg asztalosunk bolsevista ügynökként aposztrofálta Vészi Istvánt.

Először Vészi Istvánt fogták le a Vkf. 2.osztályának csendőr nyomozói 1944-ben a németek bevonulása után. Jól eltalpalták. Két hét után nem törődve a látszattal véresen és dagadtra verve dobták ki a Hadik laktanyából. Ahogy ő mondta, a háború végéig lapított, került minden konfliktust a hatalommal. Az akkori események Halpert Józsefnek sem tetszettek, de a szovjet veszedelem réme nagyobbnak látszott számára, mint a német nácizmus. Az EMSZO - különben is - egyházi hatás alatt lévő szervezetként, már nem állt a hatalom kegyében.

Az ostrom után Vészi István újra megalapította az Újmunkás Otthonban a szociáldemokrata helyi szervezetet. Halpert József is megindította a helyi EMSZO-t, amit hamarosan a szovjet megszálló hatóságok betiltottak. Halpert József 1945-ben a Kisgazdapártra, 1947-ben a Demokrata Néppártra szavazott, Vészi István természetesen mindkétszer a szociáldemokratákra.

Vészi boldogan hallgatta a rádióban, amikor Szakasits Árpád bejelentett, hogy „elég széles az út, elférünk rajta ketten is”. Bár mélységesen tisztelte Peyert, azt még lenyelte, amikor eltávolították a pártból, de akkor már lázadozni kezdett, amikor Szélig Imre kénytelen volt külföldre távozni. 1948-ban még belépett az MDP-be, de az első normarendezés után azonban visszaadta a tagkönyvét.

1950-ben Halpert Józsefet a Grösz pert követő egyik árnyék ügyben letartóztatták, munkahelyéről a BSZKRT asztalos üzeméből vitték el. Akkor itt volt művezető. Egy formális perben tizenöt évet kapott. Öt évet leült abból, majd váratlanul szabadlábra helyezték, sőt vissza kellett mennie a közlekedési vállalathoz asztalosnak. Most ő vonult vissza mindentől, hallgatott, szemlélődött. Nem tudta, hogy közben Vészi István is megjárta az ÁVH-t, 1952-ben a Gyorskocsi utcai kapun vitték be a nyomozók legközelebb a Gyűjtőből jött ki szabadon 1954. év végén.

Közös vonás mindkettőjükben az, hogy elismert szakemberek voltak, ha politikai állásfoglalásukat elítélte is a hatalom, szaktudásukat azonban nem vitatták. A munkások között egyetlen módon lehet tekintélyt szerezni és az a szaktudás. Tekintélye volt mindkettőjüknek a maguk köreiben.

Ez a tekintély volt a vesztük. A Forradalmat, Halpert József munkahelyén érte meg, itt választották meg a Közlekedési Vállalat egyik üzeme munkástanácsa egyik vezetőjének. Ő boldogan vállalta. Felesége azonban aggódott. A feleségek óvatosak és jobbak a megérzéseik, mint férjeiknek. Vészi István szívével kezelésen volt Balatonfüreden. Ide mentek érte a munkások. A gyár, ahol dolgozott munkástanácsa elnökének választotta. Vészi büszkén hagyta el a szanatóriumot és állt élére a gyár munkásainak. A két ember a Nagy-budapesti Munkástanács ülésén találkozott egymással újra. Először csak szemezgettek egymással, majd mint akit villanyáram ért egyszerre ugrottak fel, egymáshoz rohantak és átölelték egymást.

- Te hülye Papfazék - ölelte át Vészi Pista Halpert Józsit.
- Te bolond bolsi - jött rá a válasz.

Az ülés után együtt mentek haza, a Nagysándor utcánál váltak el. Halpert ment a Török Flóris utca végén lévő kis családi házába, Vészi ekkor már Kispesten lakott.

A Nagy-budapesti munkástanács ülésein mindig egymás mellé ültek, együtt szavaztak, 1956. december 11-én együtt voltak, amikor szétverték őket a pufajkások. Legközelebb 1957. július 17-én találkoztak, amikor is mindkettőt őrizetbe vette az állambiztonsági osztály. Kistarcsán a befogadó toronyépületben látták meg egymást. Attól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Mindig kiügyeskedték, hogy együtt maradhassanak. Más műhelyben dolgoztak, de ebédnél mindig kiültek a műhely elé, és együtt ették meg az ételt.
 
Kétszer láttam őket veszekedni. Egyszer azon vesztek össze, hogy a Vajay Béla szabómesternek hol volt az üzlete? A Nagysándor utcában az Ady Endre utcánál, vagy a Kiskosutiban a Rubestől a templom felé, az alagsori műhelyben? A másik nagy vitájuk már szubjektívebb témáról szólt. Hol jobb a rizling a Rubesnél vagy a Jóföldinél. Akkor már mindkettő államosítva volt, de a régi tulajdonosok után még megőrizték neveiket. E két témán halálosan összevesztek. Órákig nem is beszéltek egymással. De aztán, mint a házas feleknél reggel ment minden a maga régi medrében.

Vészi Pista csak akkor volt szomorú, amikor szabadult. Barátja még három hónappal „beljebbet” kapott, azaz még egynegyed évvel meghosszabbították őrizetét.

Ma ismét közel fekszenek egymáshoz az erzsébeti temetőben. Ott a túlvilágon vajon még mindig vitatkoznak a két kocsma borán?

Szabadulásom után megérdeklődtem, hogy hol volt Vajay mesternek szabósága? Először a Nagysándor utcában, majd a Kiskosutiban a pinceüzletben. Ma is szabóság van ott. Megbízható csaposok állítják, hogy az ötvenes években a Rubesben is és a Jóföldinél is ugyanazt a „Soltvadkertinek” nevezett kukoricából készült lőrét mérték.

Ma sokszor gondolok vissza az ikrekre. Akár a parlament -, akár az Önkormányzat vitáit hallgatom. De jó lenne a viták előtt, megnéznék a vitatkozók, hogy mit iszunk a „korcsmákban” és mikor, hol vannak az üzletek?

Somogyváry Géza (1997)