Somogyváry Géza : Egy kicsapott diák emlékei iskolájáról

Középiskoláimat három gimnáziumban jártam ki. A Kőszegi Hunyadi Mátyás Honvéd Középiskolai Nevelőintézetben kezdtem, Itt három és félévet jártam ki. Tizennégy évesen megismerkedtem a II. világháború amerikai hadifogolytáboraival. Majd a Pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnáziumban folytattam. Itt is három és félévet jártam, amikor megismertem az ÁVÓ internáló táborait. Végül a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium esti tagozatán fejeztem be a középiskolát. Az érettségi után egy héttel ismét találkoztam az Állambiztonsági osztály Közbiztonsági őrizetével. Valahogy pechem volt a középiskolával, mindig valamilyen szabadság korlátozás lett a vége. Vagy rossz korban születtem?

   Mindennek ellenére, mindegyik iskoláimról nagyon sok jó és szép emlékem van. Mindhárom gimnáziumban voltak olyan tanáraim, akikre nem csak szívesen emlékezem vissza, és ma is áldom nevüket. Volt, aki történelmi szemléletemet alakította, nekik köszönhetem, hogy számtalan megpróbáltatásaim között is józanul tudtam mérlegelni a politikai helyzetet, és sohasem vakított el a gyűlölet. Megtanultam, hogy gyűlölettel csak rombolni lehet, építkezni sohasem. Ezt a tanulságot kellene megtanulni sok politikusnak.

   Voltak olyanok, akik megszerettették velem a matematikát. Nekik köszönhetem számítástechnikai karrieremet, és azt, hogy a matematikához kapcsolódó logika mindig áthatotta gondolkodásomat. Ezt is meg kellene tanulni sok politikusnak.

  Voltak, akik a magyarirodalom szépségeire hívták fel figyelmemet. Nekik köszönhetem, hogy nem lettem szakbarbár, megtalálom gyönyörűségemet nem csak egy-egy versben, novellában, regényben, hanem a zenében és a képzőművészetben is. Van néhány vers, amit ma is fejből tudok, és ezek nem az iskolai emlékeim maradványai, hanem abból adódnak, hogy megmaradt bennem, mondjuk József Attila Ódája, memorizálás nélkül is. A Kossuth Gimnáziumból négy tanár határozta meg nézeteimet, talán még hivatásomat is. Egy közülük nem tanított, de vele kapcsolatos élményeimet is leírom. 1946.április elejétől, 1949. január 13-ig voltam a Kossuth Lajos Gimnázium tanulója. A két dátum nem igazodik az iskolai év kezdetéhez és végéhez. Az első dátum a Németországból történő hazaérkezésemhez kötődik, a második az ÁVH –hoz, akkor tartóztattak le, pont az érettségi előtt négy hónappal. Jó tanuló voltam, később is kitűnően érettségiztem. Tanáraim nem akartak kizárni az iskolából. Csak egy második tanári értekezleten, a városi pártszervezet követelésére zártak ki minket, mert négyünket fogtak le. Büntetésünk az ország összes középiskolájából történő kizárás. E négyből egyikünk kandidátus lett, magam is felsőfokú oktató voltam, és a tudományos fokozattól egy újabb rendőrségi ügy fosztott meg, 1973-ban. A másik kettő is becsületesen megállta a helyét. Nem dicsekedni akarok, csak azt szeretném megmutatni, hogy a Rákosi rendszer hogyan tudta kettétörni néhány fiatal karrierjét. Tanáraimnak ehhez semmi köze nem volt, volt olyan, aki nem ment el arra az értekezletre, ahol „dönteni” kellett sorsunkról. Természetesen mindhárom középiskolában voltak olyan tanáraim is, akikre nem gondolok jó szívvel, de azokról inkább nem írnék.

   1949. április 2-án jelentkeztem Németországból haza jövetelem után, a pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnáziumba. Amikor beiratkoztam azt hittem, hogy év vesztesség nélkül folytathatom tanulmányaimat, de nem így történt. Mivel IV. gimnáziumból (akkor még 8 gimnáziumos oktatás volt) nem volt érvényes bizonyítványom, ott kellett folytatnom. Sőt, még vizsgát is kellett tennem az áprilisig elvégzett tananyagból. Minden tantárgy könnyen ment, sőt angolból, matekból, magyarból jobb voltam, mint osztálytársaim, de a latin, az nem ment. Kőszegen a latin nem volt olyan komoly, mint a civil gimnáziumban. Ott a testnevelés is ott fontosabb tantárgynak számított, mint a latin. Ennek következtében, ha Merva tanár úr igazságos lett volna, akkor én megbukom latinból. Meg kellett ígérnem, hogy reálgimnáziumban folytatom, majd ötödikben már reálgimnáziumba jártam.

   A Kossuth gimnáziumból a már említett négy tanáromra emlékezem szívesen. Ebből kettő történelemre tanított, egy matematikára, egy meg magyart tanított, de nem az én osztályomban.

   Amikor 1946. április elején jelentkeztem a gimnáziumban, hogy folytatni szeretném tanulmányaimat, még nem volt civil ruhám. A Honvéd Kiegészítő Parancsnokság a Bem téren szabadságra küldött meghatározatlan időre, ezzel bennem olyan érzet alakult ki, hogy továbbra is katonaiskolás vagyok. Az őrnagy, aki ott fogadott, azt tanácsolta, hogy ne várjak a behívó parancsra, folytassam tanulmányaimat valamelyik civil gimnáziumban. Ő jobban látta a helyzetet, mint én.

   A Pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnáziumnak igen jó híre volt Pestkörnyéken. Édesanyám úgy gondolta, hogy ne járjak be valamelyik pesti iskolába, ez az iskola lesz a legjobb. György Bandi bácsi volt az igazgató. Ő fogadott bennünket. Nekem szokatlan volt, hogy anyám jött intézni a sorsomat, mert Németországban én negyedéves katonaiskolás növendékként saját magamról mindig elláttam, de parancsnokként a hozzám beosztott alsóbb éves növendékeimről is sokszor gondoskodnom kellett. Ez volt a katonaiskolás nevelés lényege. Tisztjeinket elvitték hadifogságba, Egy evangélikus tábori lelkész maradt velünk, 72 növendékről való törődés, csak úgy volt megoldható, ha minket, felsőbb éves növendékeket is bevon a kérdések lerendezésébe. Szégyelltem is magamat, hogy 15 évesen anyám jön intézkedni helyettem. Bandi bácsi - mert áldott jó ember volt - nem vívta ki magának magunk között az igazgató úr nevet, szeretően csak így neveztük – behívta Lóránt tanár utat, és kiadta neki, hogy vezessen be a IV. b osztályba.

   - Na cőger (ez volt a katonaiskolások beceneve, a német cögling, azaz növendék szóból), civil leszel. – kezdte.
   - Jelentem nem, mert én most szabadságon vagyok meghatározatlan ideig – feleltem, a jelentem elől elhagytam az alázatosan kifejezést, mert már tudtam, hogy az nem divat.
   - Ne ábrándozz róla, egyelőre nem lesz katonaiskola. Sőt katonaság is csak igen kis méretben lesz a jövőben – mondta mosolygón, de szemében szomorúság ült.
   - Asszonyom – szólt anyámhoz – amilyen gyorsan lehet, szerezzenek civil ruhát, mert nem ajánlatos most, ezt az egyenruhát hordani.
   - Holnap már lesz civil ruhája – mondta anyám

   Nevelő apám egy szürke öltönyéből alakította át Horváth bácsi a család szabója. Másnap már elegáns civil ruhában mentem a tanításra. Ez a civil ruha azért volt kuriózum, mert osztálytársaim még az ostrom gönceit viselték. Nagy volt a szegénység.

   Lóránt Feri bácsi lett első civil osztályfőnököm. Aztán később megtudtam tőle, hogy az oroszok bejöveteléig ő is tartalékos katonatiszt volt, és az általam nagyon tisztelt Kanothay mérnök vezérőrnagy alatt szolgált a Haditechnikai Intézetben. Ott volt – ha jól emlékszem - gazdasági tiszt. Ez az alakulat volt a magyar katonai ellenállás egyik bázisa, csak azért nem tudták megakadályozni a hidak felrobbantását, mert több tisztet is akció előtt letartóztattak a nyilasok. Többek között Kővágó József mérnökkari századost, aki beiratkozásom idején, éppen Budapest főpolgármestere volt. Mivel ez az akciójuk kísérlete nem kapcsolódott a kommunista párthoz, csak a polgári lapok írtak róla, később már nem lehetett semmit sem hallani a magyar katonai ellenállásról a néhány kivégzett tiszt, Kiss János altábornagy és az erzsébeti Tartsay Vilmos százados kivételével. (Ha megkérdeznénk egy erzsébeti átlagpolgárt, hogy ki volt Tartsay Vilmos, akiről utca is van elnevezve az erzsébeti temetőnél) -abban az utcában lakott - akkor nagyon kevesen tudnák, hogy a magyar katonai ellenállás egyik mártírjáról van szó. Helytörténetünk sem emlékezik meg róla, pedig itt lakott egy kisházban, a róla elnevezett utcában.) A szovjet típusú magyar szocializmus, főleg a Rákosi korszakban igyekezett elhallgatni, hogy voltak nem kommunista ellenállók is. Az a tény, hogy Lóránt tanár úr ennek az alakulatnak volt a tisztje, csak fokozta tiszteletemet új osztályfőnököm iránt. Ez a tisztelet csak fokozódott, egy órája után.

   A görög városállamok hegemóniaharcáról volt szó, és Athén győzelmét Spárta felett, a polgári jogokból vezette le. Athén azért tudta legyőzni Spártát, mert polgárainak demokratikus jogaik voltak, és tudták, hogy mitől kell megvédeniük magukat a katonai diktatórikus állammal szemben.

   Megdöbbentem, az én katonai nevelésem spártai szellemben folyt. A katonai szempontok elsődlegessége volt szemünkben az irányadó, most meg jön egy civil tanár, ráadásul olyan, aki tartalékos tiszt, és polgári jogokat állítja be győzelmi tényezőként a katonai eszménnyel szemben.

   Gondolkodni kezdtem. Csak az oroszoknak tudható-e be a társadalmi földindulás? Erzsébeti mivoltomból tudtam, hogy a társadalom beteg. Elemi iskolás társaimból sokan nyomorban éltek. Az én kinőtt cipőim mindig elvándoroltak egy szegényebb társam öccséhez. Egy beteg Magyarország katonája lettem volna?

   - Na Géza mit tanultál a mai órán – állított le Lóránt tanár úr a szünetben.
   - Azt, hogyha egy hadseregnek nincs erős polgári hátországa, vesztésre van ítélve.
   - Bravó cőger, kezdesz civil lenni. Tehát tudod, hogy csak azokból lesz jó katona, akik tudják, hogy mit kell megvédenie. Természetesen az arányok is igazak. Mi soha sem nyerhettünk volna háborút a Szovjet Unióval szemben. De gondolj arra, hogy a finnek milyen hősiesen harcoltak az első Finn-szovjet háborúban. Bár ezt, vedd úgy, hogy nem mondtam – fejezte be.

   Megértettem, hogy ebben volt akkor valami olyan, ami tilosnak számított. Érdekes módon, én Kőszegen németellenesnek számítottam. Lehet, hogy rám ragadtak nagybátyám érzelmei, amik őt Mauthausenbe juttatták, vagy egy-két katonaiskolai tanárom véleménye, vagy inkább ezek együttes hatása. Lassan kezdtem rájönni, hogy a Horthy rendszer társadalmi betegségei is rontották a haza védelmét, és mindamellett egy kis ország mennyire kiszolgáltatott a nagyhatalmak kénye-kedvére. Politikailag jobb oldali nézetrendszerben nőttem fel, de azt is tudtam, hogy a politikai jobboldal is megosztott volt a németekkel szembeni magatartás vonatkozásában. Közismert volt gr. Bethlen István vagy gr. Teleki Pál heves németellenessége. Ekkor a magyar nemzet sorskérdései kezdtek társadalmi kérdéssé átalakulni. A kamasz mindig szélsőséges, csak később kezdett bennem kialakulni az, az egyensúly, amely a nemzeti és a társadalmi kérdéseket kezeli.

   Később nevelőapám körzetet váltott, Lóránt tanár úr betege lett. Kapcsolatunk, azután is megmaradt, hogy engem kizártak a gimnáziumból. Hallottam, hogy elkerült a Kossuth gimnáziumból, klerikális magatartása miatt, ledegradálták általános iskolai tanárrá, de nekem az első olyan történelem tanárom volt, aki társadalmi vonatkozásban, felnyitotta szememet.

   Még egy adalék Lóránt Feri bácsi jelleméhez. Hithű katolikus volt. Akkor is ez volt, amikor ezt nem nézték jó szemmel, a Rákosi korban is minden vasárnap fél 12-kor ott volt a „szagos” misén. Talán ennek tudható be, hogy elhelyezték a Kossuth Gimnáziumból. Ha most hajdani nagy pártfunkcionáriusokat látok vasárnap misére menni, akkor felmerül a kérdés bennem, hogy hol voltak akkor ők? Azok között, akik elhelyezték Feri bácsit. Feri bácsinak nem volt szüksége damaszkuszi útra.

   Amikor megjöttem Németországból, egy évet vesztettem tanulmányaimban. 1947. nyarán ezt az évet hoztam be. Új osztály, új osztályfőnök, új tanárok. Osztályfőnököm dr. Kárpáthy Emil volt. Az első pillanatban felfedeztem, gyűrűsujján a kormányzógyűrűt. Ez azt jelentette, hogy a doktori disszertációt is beleértve, tanulmányai során, jelesnél rosszabb osztályzata nem volt.

   Néhány egyetemi tanárról hallottam, hogy király- vagy kormányzógyűrűs, de életben még nem találkoztam olyannal, aki ezt a címet viselte. Szemembe nagyot nőtt, amikor ezt felfedeztem. Végtelen elegáns ember volt. 1947-ben még nem volt szokatlan a foltozott nadrág. Akkor még járta az a mondás a foltozott nadrág nem szégyen, csak a rongyos az. Az ő foltozott nadrágján a folt pontosan volt illesztve a mintához, így alig volt észrevehető. Ruhája mindig vasalt volt. Ehhez az eleganciához párosult hűvös modora, gúnyos iróniája. (Ma, amikor divat lett a rongyos, kirojtosodott farmer, mosolyogva gondolok hajdani tanáromra).

   Ilyen gúnyos modorban adott elő, épp ez tette érdekessé a történelmet. Kiérződött előadásából, hogy sok akkor „szentnek” tartott dolgot nem tisztel, de azt is érezte az ember, hogy a valós társadalmi haladás oldalán áll. Ő hívta fel a figyelmemet Szegfű Gyula „Két forradalom után” című könyvére. Sajnos akkor a könyvet nem olvastam, de amikor a rendszerváltás előtt megjelent a könyv, azonnal megvettem és elolvastam. Igaza volt, a könyv valóban az értelmiséghez szól.

   Egy alkalommal megkérdezte tőlem, hogy tanított-e Kőszegen Pátkay Bandi? Csodálkoztam, hogy honnan ismeri Pátkay főhadnagyot, aki nálunk természetrajzot tanított. Mondtam neki, hogy ismerem, de engem nem tanított. A másik századnál volt beosztott tiszt és tanár. Kisült, hogy együtt voltak tartalékos tiszti tanfolyamon. Innen kikövetkeztettem, hogy tüzér volt, mert Pátkay főhadnagy is az volt. Érdekes lett számomra, hogy a kormányzógyűrűs tanárom nem jeleskedett a tartalékos tiszti tanfolyamon, mert csak zászlós volt. Meg is jegyezte, hogy nagyon utálta a katonaságot, és nem tette le Szálasira az esküt, inkább lelépett. 

   Akkor jelentek meg Kárpáti Kamil első versei a Külváros című folyóiratban. Világos, hogy Kárpáthy Emil gúnyneve Kamil lett. Érdekességként mondom el, hogy amikor a költő Kárpáti Kamilt behozták Kistarcsára, a velem együtt lecsukott iskolatársam Bretz Karcsi szólt nekem, hogy most hozták be Kárpáti Kamilt, akkor először osztályfőnökömre gondoltam. Meg is rémültem, hogy nem miattunk-e?

   Kárpáthy Emil nagyon óvatos ember volt. Pontosan ismerte a bolsevista politika lényegét. Tudta, hogy csak úgy tud létezni, ha valamilyen szinten kiszolgálja ezt a politikát. Egyszer már a Diákszövetséges (1948-49.) korszakban, ki kellett díszíteni az osztályt november 7-re. Jelmondatokat kellet kreálnunk. Az én jelmondatom tetszett neki a legjobban: „Soha sem felejtjük el azokat, akik felszabadítottak”.  Érezni lehetett benne a gúnyt. Kárpáthy Tanár úr szépen haladt a ranglétrán. Az 50-es években a Pártfőiskola tanára lett, míg a 60-as években feleségével emigrált, akkor ezt disszidálásnak neveztük. Én 1986-ban találkoztam vele Münchenben, majd negyven év után.

   A müncheni magyarok egyik találkahelye a Piroska nevű étterem volt. Itt magyar cigányzene szolgálta ki az édesbús magyarkodást, és a hontalanság keserű ginjével enyhített honvágyat. Ide vitt el unokanővérem, hogy lássam, ilyen is van. Itt szólított le egy idősebb elegáns úr, mi van Gézuka megszólítással. Ő volt. Asztalos üzeme vagy gyára volt. Örült nekem. Én nem ismertem volna meg, mert nagyon megöregedett. Ö ismert fel engem, pedig biztos, hogy én is sokat változtam, ha más nem is, de felszedtem 25 kilót. Nem sokat beszélgettünk, az iránt érdeklődött hogy mi van velem. Örült, hogy végül diplomás lettem. Neki üzleti dolga volt, én meg rokonnal voltam és másnap már utaztam haza. Valószínű, hogy azóta már meghalt. Sokszor gondolok arra, hogy egy kormányzógyűrűs tanár, milyen tudományos karriert futhatott volna be, ha nem kényszerítik áltanok tanítására. Így idegenben jól élt, csak nem hiszem, hogy boldogan.

   Tanulmányaim során a matematikával szerencsém volt. Már Kőszegen is olyan tanár tanított, aki nagyon jó pedagógus volt. A Kossuth Gimnáziumban másfél éven keresztül Késedi tanár úr tanított matekra és ábrázoló geometriára. Mivel reáltagozatra jártam, e két tárgy igen fontos volt a tanrendben. A hatodik gimnáziumot a nyári szünet alatt tettem meg. Tanár nélkül készültem, volt ugyan egy felkészítő egyetemistaokítóm, de az inkább haver volt, mint tanár. Ettől függetlenül egész jó eredménnyel végeztem jó érdemjegynél nem volt rosszabb osztályzatom.
Amikor hetedikben (ma ez a harmadik gimnázium) kezdtem akkor lett tanárom Késedi tanár úr. Mivel nála vizsgáztam előzőleg, be tudott sorolni tudás szerint. Rögtön az első ábrázoló geometria órán feladatként adta azt a példát, ami a vizsgapéldám volt. Senki sem tudta megoldani, a nyár a felejtésben nagymester. Aztán kihívott engem és nekem kellett újra megoldani a táblánál a példát, magyarázva a megoldást.  Mivel ez szakszerűen ment, beloptam magam a szívébe. Nyári tanárom gépészmérnök hallgató volt, és a világhírű Czigány profnál tanult, jól felkészített ha nem is matematikából, de legalább ábrázolóból.

   Késedi tanár úr palóc tájszólással beszélt. Felvidéki volt, diplomáját is Prágában szerezte. Beszédében érezhető volt, főleg a magánhangzók képzése során a szláv lágyság. Tájszólása miatt Paraszt volt a diákneve, mondhatnám, hogy gúnyneve, de akkora tekintélye volt, hogy őt senki sem merte gúnyolni. Rettenetesen szigorú tanár volt. Később sokszor áldottam akkori szigorúságát. Magyarázatai és bizonyításai élményszámba mentek. Egyszer talán beteg volt, és Bagdi tanár úr helyettesítette őt. Bagdi tanár úr franciát tanított, de rettenetesen büszke volt matematika tudására. Amikor helyettesített, épp negyedéves konferencia után voltunk, hogy felkészítsék a szülőket a félévi bizonyítványra, ilyenkor osztottak minden tantárgyból intőt és rovót. Bagdi tanár úr azt kérdezte tőlünk, hogy ki kapott negyedévkor matekrovót. A kisördög belém szállt, és elsőként jelentkeztem. Utánam jelentkezett az osztály többi jó matekosa. Kihívott, és feladott egy könnyű példát. Pillanatok alatt megoldottam. Jött egy nehezebb példa. Az sem okozott több gondot. A példák egyre nehezebbek lettek, és én pedig brillíroztam. Rettenetesen élveztem Bagdi tanár úr elképedését. Végül feladott egy olyan példát, amit nem tudtam megoldani.

   - Meg is érdemelted a rovót – hangzott el a megállapítás – menj a helyedre és igyekezz javítani.

   Én a helyemre indultam, amikor belém csapott a felismerés, hogy a példának nincs megoldása, mert túlhatározott. Több adatot adtak meg, és ezekből több is ellentmondásban áll egymással. Hirtelen megfordultam és hangosan felkiáltottam:

   - Álljon meg a menet, ennek a példának nincs megoldása.

   Bagdi tanár úr is leellenőrizte a példát, és ő is rájött a megoldhatatlanságra. Zavarából a csengő mentette meg. Hogy mi történt a tanári szobában azt csak sokkal később – 1957. március 15-én - Nagy Béla tanár úrtól tudtam meg az Országos Börtönben (közismert nevén a Gyűjtőben), amikor mindkettőnket begyűjtöttek az ünnep előtt.

   Bagdi tanár úr a tanári szobában csodálkozásának adott hangot, hogy a Késedi milyen szigorú. Kihívott egy olyan tanulót, aki negyedévkor rovót kapott, és még olyan hibára is rájött, ami nyomdahibával volt a tanári példatárban. Amikor Kárpáthy tanár úr megkérdezte, hogy melyik volt az a tanuló, és a nevem hangzott el, az engem tanító tanárok nevetni kezdtek. Én mindenesetre egy igazgatói rovóval lettem gazdagabb. Diák pályafutásom alatt ez volt az egyetlen fegyelmi bejegyzés ellenőrző füzetemben.

   A negyedik tanár Nagy Béla volt. Ő nem tanított, de rá is hálás szívvel gondolok. Öt napot együtt töltöttünk az Országos Börtön bal három csillagának egyik cellájában. A Gyűjtő Fogházat két nagy épülettel építették fel. A bal oldali épület volt a Bal Csillag, értelemszerűen a jobb oldali épület a Jobb Csillag. Ezek az épületek háromágú csillagszerűen voltak kiképezve. Az elágazó épületrészek kapták meg a sorszámot. Így mi a bal oldali épület harmadik szárnyában kaptunk helyet. A második emelet egyik kétszemélyes zárkájába zsúfoltak be tizennégyünket. Az történt, hogy március 15-e előtt, a MUK-tól (Márciusban Újra Kezdünk) félve, begyűjtötték a Forradalmi Bizottsági, Munkás tanácsi és egyéb veszélyes tagokat. Ez olyan preventív intézkedés volt, mit hajdan a Nemzetközi Vásárok idején a zsebesekkel szemben alkalmaztak. A jogszabály még a Horthy rendszerből maradt vissza. Nagy Béla tanár úr a Kossuth Gimnázium Forradalmi Bizottságának volt a tagja.

   Nekem már ismerős volt a hely. Tudtam, hogy mit várhatunk, de az erzsébeti plébánosnak, aki egyébként nagy békepap volt, Köves tanár úrnak, aki akkor a főplébánia orgonistája volt, Nagy Béla tanár úrnak újdonság erejével hatott a miliő.

   - Gondolj a bűzös küblire – idéztem a József Attilának tulajdonított versből – amikor Nagy tanár úr elkezdett fintorogni.

   Egyébként nekem nagyon használt ez az öt nap. Épp az érettségire készültem. Magyarból nem kellett jobb felkészítő, mint Nagy Béla tanár úr. Ő a háború után a népi írók pártjának a Paraszt Pártnak volt az erzsébeti titkára, amely a forradalom alatt felvette a Petőfi Párt nevet. Természetesen jelentkezett a Forradalom alatt e pártba. Ez volt a bűne. Egyébként e párt baloldali elkötelezettségű volt.

   Volt egy korábbi élményem Nagy Béla tanár úrral kapcsolatban. Egyszer bejött helyettesíteni, talán 1948. elején. Szó volt a népi írókról, és megkérdezte, hogy mit tudunk a népi írókról. Én jelentkeztem, hogy olvastam Kovács Imre Néma Forradalmát (ez nem volt igaz), Szabó József Cifra nyomorúságát és a Tardi helyzetet is. Csodálkozása még nagyobb volt, amikor megtudta, hogy ezeket a könyveket a kőszegi katonaiskolában olvastam. Először nem hitte el, és kikérdezett belőlük. Amikor elmondtam a Cifra nyomorúságból azt a képet, hogy egy matyó asszonynak 15 év kell, hogy ledolgozza menyasszonyi ruhájára felvett kölcsönt, akkor elhitte, hogy olvastam e könyveket. Akkor azt hazudtam neki, hogy ezek kötelező olvasmányaink voltak. Csodálkozva mesélte, a Tanáriban, hogy a Horthy rendszerben a katonatisztek olyan könyveket olvasattak a katonaiskolásokkal, amikért írójukat fogházbüntetésre ítélték. Azt hitte, hogy így készítettek bennünket fel a társadalmi konfliktusokra.

   Itt a „Gyűjtőben” vallottam be neki, az igazat.  1944. júliusában vettem meg pult alól, Gyöngyösön, Veres Péter, Mit ér az ember, ha magyar című könyvét. Nem értettem akkor a könyv felét sem, de felvágásképp mindenhova magammal vittem. Egy magyartanár tisztünk észrevette, hogy olvasom a pad alatt, de nem fenyített meg a tilos könyv olvasásáért, sőt kölcsönkérte, és kezembe adta a Szabó Zoltán könyveit is, csak arra kért, hogy vigyázva olvassam, ne lássa más. Ez nem illik bele abba a képbe, amit a katonatisztekről később kialakítottak.  Innen alakultak ki a népi íróktól szerzett első ismereteim. Később Darvas József: Harangos Kútja, és Erdei Ferenc: Egy Parasztcsalád Története gazdagította ez irányú ismereteimet.

   Nagy tanár úr hívta aztán ott a Gyűjtőben fel a figyelmemet, hogy Sinka István: Fekete Bojtár című könyve nélkül nem teljes a tudásom e téren. Ezt a könyvet, aztán nagy gyönyörrel olvastam el 1960-ban, amikor kölcsönbe kaptam két napra. Ma is egyik irodalmi bánatom, hogy a két világháború közötti Magyarország legjobb társadalom rajzait készítő népi írók könyvei, nem jelennek meg, és nem kötelező olvasmányok, talán megváltozna sok idealista kép a XX. szd. első felének Magyarországáról.

   Nagy tanár úrtól tudtam meg kizárásom kétmenetes történetét, és az igazgatói rovóm históriáját. Az öt nap után gazdagabban szabadultam. Egyébként a március 15-i gimnáziumi ünnepség kijelölt szónoka Nagy Béla tanár úr volt. Nem tudom, ki tartotta meg helyette az ünnepi beszédet. Aztán 1957. júniusában, a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban érettségiztem. Ide is követett a Kossuth Gimnázium. Érettségi elnököm Dezsényi tanár úr volt. Engem ő szintén nem tanított, csak ismert. Vele kapcsolatban nincsenek Gyűjtő Fogházi élményeim, így róla nem írhatok, de nem is szeretnék írni.

   Ennyit tanáraimról Kossuth Lajos Gimnáziumi tanáraimról. Azokról a nagyszerű emberekről, akik többet tettek értem, mint ami kötelező lett volna. Később, amikor magam is tanítani kezdtem, az ő példájuk lebegett szemem előtt. Remélem, hogy én is tudtam hasonló gondolatokat ébreszteni tanítványaimban. Sokan felkeresnek ma is szakmai problémáikkal, és én mindig jó szívvel adok tanácsot, mert az Ő példájuk lebeg előttem.