Halál, kerekesszék de mégsem!
Hát, kedveseim, hogy hétfőn délben nem haltunk meg, az csak a Jóistennek, vagy a sorsnak köszönhető (nem kívánt törlendő).
Elmentünk Angival megünnepelni a 22. éves fennállásunkat Szegedre, ami nagyon jó volt, majd hétfőn délelőtt, március 31-én elindultunk haza. Remek az autópálya, normálisan betartva a sebesség korlátozást másfélóra az út.
Már majdnem itthon voltunk, az M0-leágazásnál, amikor megállt a sor, lelassítottam, meg is álltam, amikor a következő pillanatban egy vadonatúj 7-es BMW-vel 100 km/h sebességgel belénkrohant egy jóember. Én álltam, borzasztó volt az eredmény.
Kimásztunk az autóból, én egy darabig nem is tudtam hol vagyok, honnét jöttem. Felhívtam a Balasi Zolit, de nem sikerült elmondani neki, hogy mit akarok, de egy másik faszi elvette a telefonomat és elmagyarázta. Mentők, helyszínelők, Grissom, Horatio, amit akartok, engem is megszondáztattak, nem értem miért, persze semmi alkohol.
Rettenetesen össze vagyunk verve, lila hurkák, zúzódások, húzódások, de semmi törés. Autó kampec, de élünk és ez a legfontosabb.
Most ennyit írok, nézzétek meg a lerombolt Suzukiról készült képeket itt:
