Somogyváry Géza : Március tizenötödikéim

Elmúltam hetvenhét éves. Korommal már meghaladtam az átlag magyar férfi életkorát. Ebből az életből öt olyan március 15-e volt, amelyet rács mögött töltöttem. Az első 1946 tavaszán volt. Katonaiskolásként 1945. április 25-én amerikai hadifogságba kerültem. Itt hol bezártak egy hadifogoly táborba, hol szabadon engedtek. Nem tudtak belenyugodni abba, hogy mi nem Hitler Jugendek vagyunk, és nem harcoltunk ellenük.

  De nem erről akarok írni. 1946. tavaszán már készültünk haza Németországból. Épp szabadok voltunk. Pockingba mentünk, mert ott volt egy hatalmas magyar tábor, ahonnan már megindult a hazaszállítás. Mivel a Nagytáborban nem volt már hely, egy alumínium gyárban kialakított barakktáborba vittek. Itt azonban egy kerítésen belül két körzet is létezett. Az egyikben voltunk mi, a másikba SS tiszteket őriztek. Így kerültünk újra fogságba.

   Igaz mi szabadon mozoghattunk, de mégis őr állt a kapuk előtt. Neveltetésünk eredményeképp március 15-e olyan volt a mi szemünkben, hogy azt meg kellett ünnepelnünk. Olyan közülünk nem volt, aki fejből tudta volna a nemzeti dalt, Petőfi kötetünk sem volt, de harmincketten voltunk. Nagy kupaktanács keretében rekonstruáltuk a verset. Kazinczy Laci barátom megőrizte a rekonstruált költeményt, és páran jól emlékeztünk a vers részletekre, mert hibátlan volt a  rekonstrukció. Összecsaptunk egy kis megemlékezést. Himnusz, Nemzeti Dal, Tormay Cecil Magyar Hiszekegy versének első versszaka (csak azt tudtuk), végén a Szózat. Harmincketten voltunk 11 és 15 év közötti gyerekek. Vártuk hazaszállításunkat. Az ünnepség után olyan elérzékenyülés vett rajtunk erőt, hogy egy órán keresztül halálos csendben ültünk priccseinken. Ekkor Lépett be a barakkba Leonerd Bereklo amerikai őrmester, aki mellénk volt kirendelve, és közölte, hogy következő nap indul haza a szerelvény. Hatalmas éljenzés. Ez volt az ünnep ajándéka.

   A következő két rács mögött töltött Március 15-e a tanulás jegyében telt el.

   1949. január 13-án letartóztatott az ÁVH. Vád idegen nagyhatalom részére végzett hírszerző tevékenység. Ekkor még nem töltöttem be a 18. életévemet. Szegény nagyhatalom, amelyik egy pesterzsébeti gimnazista hírszerző tevékenységére építi stratégiáját. Inkább az amerikai könyvtár és jazzklub szúrta a szemét az ÁVH-nak. Itt volt egy volt Horthysta kadét, jó alany lesz egy diplomáciai aktushoz. Letartóztatásunk után ránk persona non grata kiutasítást kapott Kopcsák amerikai katonai attasét, azzal, hogy 21 hírszerzőjét már őrizetbe vették. Mi négyen erzsébeti gimnazisták is a letartóztatott 21 hírszerzők közé tartoztunk. Akkor a hírszerzőket kivégezték.

  Minket leinternáltak. Így kerültünk a Dél-Budai internáló táborba. A fiatalok számára ismeretlen intézmény az internálás.

  A Millennium után megnőtt Budapesten a bűnözés. Sok zsebtolvaj volt, megszaporodtak a betörések. Mivel a rendőrség ismerte az elkövetőket, de bizonyítani nem tudta Belügyminiszteri rendelettel megalkották az internálás intézményét. A hírhedt Mosonyi utcai dologház lett ennek az intézménynek az első „otthona”. Az I. Világháború után a kommün kisebb bűnöseit internálták. 1926 után Kistarcsán a volt textilművek munkásházaiban hozták létre az internáló tábort. Leghíresebb lakója, a spanyol polgárháborúból hazatérő Rajk László volt. Később Kistarcsán Rajk belügyminisztersége alatt megszüntették itt a tábort, így hozták létre a volt budai Szt. László laktanyában 1945-ben a legnagyobb internáló tábort. Hát ide kerültünk mi is. Ekkor még csak igazgatói rovót kaptunk tettünkért, és úgy volt, hogy érettségizhetünk. Szüleink beküldték a tankönyveket. Mi elkezdtünk tanulni. Mivel négyünkből Csak Bretz Karcsi barátommal kerültem össze, tehát együtt tanultunk. Az ÁVH gondoskodott első rangú tanárokról is. Magyart és történelmet dr. Weisz István pécsi egyetemi tanár tartotta nekünk. Március 15-én itt nem volt semmilyen ünnep. Akkor már lelohadt az 1948-as centenárium lángja, munkanappá silányult ez az ünnep. Mi Bretz Karcsival mégis ünnepeltünk. Weisz Pista bátyánk készített fel e napon a történelem érettségi tételeinkből a Szabadságharcból. Március 18-án megkaptuk az új határozatot velünk kapcsolatban. Kizártak bennünket az ország összes középiskolájából. Mi azonban továbbra és tanultunk. Dr. Bretz Károly ma a Budapesti Műszaki Egyetemen oktat, évekig én is ott tanítottam Mérnöki Továbbképző Intézetben. Néha az egyetemen is órát adtam.

  1956. tavaszán amnesztiát kaptunk. Befejezhettem gimnáziumi tanulmányaimat.

  A XX. Kerületi Kossuth Lajos gimnázium helyett azonban a csepeli Jedlik Ányos dolgozók gimnáziumában. Itt ért a forradalom. Abban betöltött szerepemet nem taglalnám. 1957 tavaszán már újra készülődtem az érettségire, amikor március 13-án éjjel bevittek az Erzsébeti rendőrkapitányságra. Ez volt az elhíresült MUK begyűjtés. Itt találkoztam dr. Nagy Béla tanár úrral. Engem nem tanított, de jól ismertük egymást az önképzőkörből. Együtt vittek minket el a Gyűjtő fogház - mai nevén Országos Börtön – Balcsillag III. szárnyának egyik második emeleti zárkájába. Öt napot töltöttünk el itt. Természetesen készültem vele az érettségire. Átvettük a magyar irodalmi tételeket. Amikor szabadon engedtek bennünket megállapítottuk, hogy hasznos öt nap volt számomra ez a prevenciós begyűjtés.

  1957. júniusában leérettségiztem. Július 17-én újra letartóztattak. Most nem volt már internálás 1953-ban Nagy Imre miniszterelnöksége alatt megszüntették. De kitalálták helyette a Közbiztonsági Őrizetet. Hát újra Kistarcsára kerültem, majd Tökölre. Akik ebben az időben itt voltak jól emlékeznek arra, hogy ezeken a nemzeti ünnepeken hatalmas hipis volt. A hipis a rab átkutatása, megalázása, életének tönkretétele. Az ünnepet azzal tették emlékezetessé. hogy két három órát álltattak kint a folyosón, miközben széttúrták hálóhelyeinket, zsákjainkat, majd meztelenre vetkőztetve átvizsgálták ruháinkat. Érdekes módon ez mindig március 15-re és augusztus 20-ra volt időzítve.

   – Ákos! Azt hiszem Édesapád is, a hajdani Mecseki Láthatatlanok egyike – ha élne, be tudna számolni ezekről az eseményekről. Ma az ünnepeken kimegyek a Kossuth szoborhoz és a Szabadságharc hősein kívül azokra emlékezem, akikkel e napokon a folyosón állva vicceket sugdostunk egymásnak. Azt a két három órát el kellett valahogy viselni, és csak így lehetett. Igaz akkor huszonéves voltam. Nem tudom, hogy ötven - hatvan éves bajtársaim hogyan tudták ezt elviselni.