Az ikrek halála, avagy egy el nem mondott nekrológ története

Az átlag ember halála csak a család és esetleg a barátok részére fájdalmas. A nagy társadalom nem is veszi észre, hogy egy tagja meghalt. Bezzeg, ha egy ismert politikus meghal, dísztemetést rendeznek számukra. Az újságok öles cikkekben írnak nekrológot az elhunytról. Dísztemetés, nagy gyászmenet, miegymás.

Akikről most írok, nem kaptak dísztemetést. A családnak nem tellett még első osztályú temetésre sem. Mégis két ember temetése számomra a néma ünnepségek példája lett akkor és mindenkorra.

Már beszéltem az ikrekről. Harminc éven át, gyűlölték egymást. Ellenkező politikai oldalon álltak. Sőt verekedtek is egymással. Később, amikor barátok lettek. Már csak azon évődtek egymással naponta, hogy ki adta a másiknak a nagyobb pofont. Ezt sohasem tudták vagy talán nem is akarták eldönteni.

Mi hozta őket össze? Az a nagy kohó, amely pár napra egységbe tudta olvasztani a magyart, ötvenhat. Ez a szám a magyar ember számára bűvös jelleggel bír. Ezt a számot hallván mindenki ünnepélyes arcot vág, és igazolja, hogy ő-, vagy fiataloknál a papa, illetve még fiatalabbaknál a nagypapa miként lőtt ki egy szovjet tankot, a munkás tanácsban miként állt ellen a párttitkárnak. Az is igaz, ha nem is volt mindenki forradalmár, de igen sokan voltunk olyanok, akik részvettek a forradalmi eseményekben. Az ikrek is közéjük tartoztak. Mindketten a Nagy-budapesti Munkástanács tagjai voltak. A Forradalom bukása után egy félévvel együtt helyezték „közbiztonsági őrizet” alá őket.

Az ikrek ellenkező oldalról indultak. Halpert Józsi bátyám fiatal korában az Ébredő Magyaroktól indult el, hogy békés katolikus legyen a múlt század harmincas éveinek közepére. Az Főplébánia Templomhoz tartozó EMSZO oszlopos tagja lett, asztalos lévén itt védte szaktársainak érdekeit. Vészi Pista harcos szociáldemokrata volt, egykori mestere nyomán. Ő a Vasas Szakszervezet aktivistája volt. Amikor az Ébredők szétverték a Csili egyik szakszervezeti gyűlését, akkor megalapítója lett a Stromfeld Aurél vezette R. gárdának. Attól kezdve ők verték szét a pesterzsébeti jobboldali összejöveteleket. Ilyen volt a politikai élet a múlt század első felében.
 
Már a Munkástanácsban is összebarátkoztak. Halpert Józsi nem tudta, hogy Vészi Pista megjárta Recsket jobboldali szociáldemokrataként, ő azt hitte, hogy valamilyen pártfunkcionáriusként élvezi a baloldali győzelmet. Vészi Pista tudta Józsi lefogását és elitéltetését a Grősz perben. A közbiztonsági őrizet alatt állandóan együtt voltak. Ott nevezték el őket Ikreknek. Eredetileg az Ikrek, pesterzsébetiek voltak. Halpert Józsi megmaradt annak, Vészi Pista Recskről történő szabadulása után megnősült és Kispestre költözött.

Tököli szabadulásuk nem egyszerre történt. A politikai foglyok szabadulás utáni főszabálya az, hogy remetemód kell élni. Megszakítani minden kapcsolatot, mert rajtad keresztül másokat is lebuktathatsz.

1963. után kissé szabadabb lett az élet. Vészi Pista megkockáztatta, hogy meglátogassa Halpert Józsit. E látogatás után újra Ikrekké váltak, ahogy mi sititársak mondtuk egymásnak. Ha olykor találkoztunk velük, mindig mondogatták: Ohne politika. Délutánonként kártyáztak. Snapszli, néha a feleségek is bekapcsolódtak, akkor Römiztek, és megint azzal ugratták egymást, hogy ki adott nagyobb pofont hajdanán a másiknak.

Az Ikrek könnyen találtak szabadulásuk után állást. Mindkettő igen jó szakember volt. 1965-re már csoportvezetők voltak. Vészi Pista meghízott.

- Annyit koplaltam a Horthy börtönökben, Recsken és Tökölön, hogy most igazán rám fér egy kis jó kaja. – mondogatta, miközben ette a kedvencét, a rántott karajt.

Szinte mértéktelenül falt. A régi rabok mindig gyorsan esznek, annak idején megszokták, az őrök sürgették őket, mert még az étkezési időt is sajnálták a raboktól. Ez a szokása megmaradt Pistának. Mindig ő volt az első, aki befejezte az étkezést. Jóska volt a második, de míg Pista meghízott, addig ő, bármennyit evett is sovány maradt.

Egy délután 1971. őszén kártyázás közben Vészi Pista kómát kapott. Kihívták az orvost, aki kórházba utalta. Itt kivizsgálták, az eredmény: cukorbaj. Elmagyarázták a diétát, beállították az inzulint, és hazaengedték Pistát a kórházból.  Az ikrek ekkor hatvanöt évesek voltak. Már öt éve nyugdíjba mehettek volna, de mindegyiküket félelemmel töltötte el a semmittevés gondolata.  Józsit is elérte a betegség. Fájni kezdett a gyomra. Őt is kivizsgálásra küldte az orvos. A kórházban megállapították, hogy gyomorfekélye van.

- Az elmúlt évtizedek nem használtak idegeinknek. A Gyűjtő, a Gyorskocsi utca, Márianosztra és Tököl minden volt, csak nem idegszanatórium – mondogatta.

Mindketten nyugdíjba mentek. Érdekes módon vállalataik nem búcsúztatták hivatalosan el őket, nem így a dolgozók. Mindkettőjüknek szaktársaik búcsúvacsorát rendeztek. A szakik megbecsülik a szaktudást. Az akkori vezetők csak kihasználták a szaktudást, de becsülete náluk csak a politikai aktivitásnak volt. Az Ikreknek külön, külön egymástól függetlenül boldogságot jelentett az a vacsora.

- Délelőtt az orvosé, most ez a munka, délután a nyugdíjasé, azaz a mienk – hangoztatták, ha társaságba kerültek.

Most már nem kerülték a volt bajtársaikat. Vészi Pista a recskieket kereste fel, Józsi a börtön társaival találkozgatott. Minden második nap azonban a kártyáé volt. Az egyik héten az egyiknél, a következő héten a másiknál folyt az ádáz kártyacsata. A feleségek már unták a pofonokkal teli ugratásokat és a történeteket. Ha az egyik belekezdett egy hajdani verekedés történetébe, a feleségek egyszerre folytatták a hajdani események mesélését.

- Ezek az asszonyok még nosztalgiázni sem engednek bennünket – mondogatták az Ikrek.

Öt évet betegeskedtek. Pistának egyszer csak fekélyesedni kezdett a lába. Először a lábujjait amputálták. Ezt még hősiesen tűrte, de amikor a ballábát kellet levágni térd alatt akkor megkeseredett.

- Nézzétek, megnyomorodtam, eddig én segítettem Jolánnak, most nélküle semmi sem vagyok.
- Akkor voltál semmi, amikor börtönben voltál. Csomagot nekem kellett készíteni, vitatkozni a smasszerekkel, és a saját párttitkárommal, hogy miért nem válok el. Az volt a nehéz időszak, ez a mostani már semmiség azokhoz képest – mondta a magáét Jolánka, Pista felesége.

Józsinak egyre jobban fájt a gyomra, már az Alucol sem segített. Ismét kórház. Egy vizsgálat után behívta a főorvos a Józsi feleségét, és röviden közölte vele, hogy férjének áttételes rákja van. Már nem lehet operálni, lehet, hogy csak napjai vannak hátra, de akár öt évig is elél ezzel a bajjal. Alucol helyett erős fájdalomcsillapítót rendelt új gyógyszerként.

- Jó ez a kórházi főorvos, mióta az új gyógyszert szedem, nincs semmi bajom – dicsekedett Jóska, ha meglátogattam.

Magdika ilyenkor mindig kiment sírni a konyhába. Pista egyre jobban érezte magát. Megszűnt a fájdalma, már azt hitte, hogy meggyógyult.

- Csak ne fogynék olyan nagyon – mondogatta.

Mi meg tudtuk, hogy a halál egyre közelebb. Jóska a szokás szerint minden héten elsétált Pistáékhoz, aki csak akkor derült fel, ha barátja jött. Folyt a régi heccelődés, vitatkoztak a pofonok nagyságáról, és nem tudták egymásról, hogy mennyire betegek.

1976. februárjában Pista kómába esett. Beszállították a Szt. István kórházba, de többé nem tért magához. Jolánka ült a halálos ágya mellett, szorongatta kezét, és olykor érezte, hogy a haldokló is visszaszorítja. Ilyenkor reménykedni kezdett, de aztán egy délután valami különös mosoly jelent meg az öreg vasas szája szögletében, és Jolánka tudta, hogy meghalt.

Négy nap múlva temették. Pista ateista volt. Nem papos temetést kapott. A Temetkezési Vállalat hivatalos búcsúztató embere a ravatalnál elmondta életrajzát kihangsúlyozva abban, hogy Vészi István mennyit szenvedett a Horthy csendőröktől, beszélt hajdani szocdem múltjáról, Recsket is megemlítette, de az 56-os szereplésről egy szót sem szólt.

Voltunk vagy százan Pista temetésén. Hajdani szaktársai kék ingben piros nyakkendővel, a régi R gárda szokásos egyenruhájában. Néma csendben kísértük ki Pistát a sírhoz. Egy páran az 56-os bajtársakból csendben visszaidéztük hajdani keménységét, megtörhetetlenségét, az Ikrek vitáit, és hosszú menetben a temető egyik távoli sarkában ásták ki sírját. Mielőtt leengedték volna a sírba a koporsót Jóska kezdett el beszélni. Már a megszólítás is rendhagyó volt.

„Tisztelt Gyászoló Rokonok és Bajtársaim!
Egy megtörhetetlen ember bajtárs és barát sírjánál állunk és emlékezünk. Rá, hajdani küzdelmeire, kemény emberségére, és a munkásosztály hűséges harcosára."

Felkaptuk a fejünket, mi 56-osok. Mert a Forradalom óta most hallottunk először olyan mondatokat, amelyek izgatás kategóriájába tartozott akkor. És Jóska beszélt tovább. Beszélt a csendőrök veréséről, a recski Ávósok kegyetlenkedéseiről, és beszélt arról is, hogy később is mindig kiállt a halott a munkások igazáért. A későbbet mindenki értette. Jolánka ekkor fakadt sírva. Eddig tartotta magát. Neki közvetlen élményei voltak az 57-es házkutatásról, férjének a puskatusos ütlegeléséről. Akkor nem sírt, csak némán dacosan nézett a hajdani Ávóstiszt szemébe. 57-ben rendőr ruhát hordott. Én Jolánka mellett álltam.

- Most is ott áll – suttogta nekem halkan
- Kicsoda?
- Hát, aki 57-ben elvitte Pistát.
Valóban ott állt bőrkabátban, kalapját szemébe húzva Kajtár őrnagy elvtárs, mert még a halott Vészi István is veszedelmes volt a rendszer számára.

Jóska pedig mondta tovább nekrológját, a csendőr és Ávós verésekről, a családnélküli életről, az együtt várt levelekről. Az amúgy is sovány Halpert Jóska teste a ráktól egyre jobban fogyott. Hangja azonban öblösen zengett messze hangzóan.
 
- Vészi Pista bajtársam, azok a munkások, akiknek érdekében oly sokszor harcba szálltál, míg élnek nem felejtenek el.
- Ámen – jött rá a válasz a tömegből. Úgy legyen – suttogtam magamban én.
Vártuk a hatalom válaszát. Kajtár őrnagy elvtárs intézkedéseit. A 70-es évektől azonban már puhult a diktatúra. Az is lehet, hogy érdeklődtek Halpert Jóska után, és tudta a III/III. osztály, hogy haldokló ember mondta el utolsó beszédét.

Vészi Pista temetése után két héttel Jóska is rosszul lett. Őt is a Szt. Istvánba szállították. Most az ő asszonya, Magdika ült az ágyánál.

- Megyek Pista után, és találkozni fogok vele, mert hitetlen létére igaz ember volt – ezek voltak utolsó szavai.

Magdika nem sírt. Megkeményedett, mint általában az 56-os asszonyok. Halkan csak annyit mondott Isten veled Pistám. Aztán ment értesíteni a három gyereket, és intézkedni a temetésről. Jóska három papos temetést kapott. A katolikus egyház így emlékezett meg hű fiáról. A plébános ismerte még az EMSZO idejéből. Nem kért pénzt a temetésért. Tudta, hogy szegény az asszony. A három gyerek meg Jóskának nevelt gyerekei voltak. Magdika özvegyen ment Jóskához, amikor az kijött a börtönből. Magdika engem kért meg, hogy a bajtársak nevében én búcsúzzak el Jóskától. Készültem a beszédre. Volt előttem példa Pista temetésén elmondott beszéd.

Két napig kínlódtam a megemlékezéssel. Végül összeállítottam megemlékezésemet. Szóltam benne a hívő Halpert József tevékenységéről, a kiváló szakemberről, a szakmáját szerető emberről, aki munkatársai érdekeit védve kétszer került az elnyomókkal szembe.

Jött a temetés napja. Itt is nagy tömeg gyűlt össze. A ravatalnál az egyházi szertartás a maga rendjében ment. A papok a szokásos fekete ornátusban mondták el imáikat. A szertartást vezető plébános beszédében csaknem azokat a gondolatokat mondta el, mint amire én is gondoltam, csak politikai felhang nélkül.

A sír felé menet oda jött mellém egy tököli bajtársam.

- Vigyázz! Tele vagyunk kiberrel – súgta oda nekem.

Amint körbenéztem tényleg sok rendőr volt ott civil ruhában. Ott volt Kajtár őrnagy a helyi III/III –as, Páics főhadnagy a Fő utcai központból, ott voltak ezek beosztottjai. Hirtelen elkezdtem félni. Már nem munkás voltam. Időközben mérnök úrrá avanzsáltam elkezdtem félteni az „íróasztalomat”. Többen is figyelmeztettek. Hirtelen fejben átdolgoztam beszédemet, és a sírnál már a kiváló szakembert búcsúztattam. Csak egy különös szó hagyta el számat. Ezt mondtam: Halpert Jóska bátyám végső búcsút mondanak sírodnál hajdani bajtársaid. Társaim és a rendőrök értették ezt a mondatot, de ezt nem lehetett uszításnak értelmezni.

A temetés után Magda asszony megköszönte a búcsúbeszédet, neki tetszett, de én nagyon szégyelltem magamat. Szégyelltem gyávaságomat. Még ma is rossz emlékkel gondolok akkori magamra.

A temetés után odajött  Kajtár őrnagy. Kezét vállamra helyezte és így szólt:

- Nagy franc maga. Hallja-e.

Az Ikrek története már-már legenda, amely az én 56-om legszebb emlékei közé tartozik. Az egyszerű embereknek nem jár dísztemetés, nem írnak róluk az újságok, sem a TV, sem a rádió nem emlékezik meg róluk. Ezért kellett megírnom történetüket kétszer is. Egyszer tököli életüket, egyszer meg temetésüket.

Somogyváry Géza